Regényes vándorutam: Erasmus Olimpia-ESN Olympics

Another busy week has gone, so my first month ended in Warsaw. It was really fast thanks to the lot of interesting programs and new things. During the last week we watched ‘Ida’ movie and most of the girls had a nice evening at the Slovakian girls’ apartment. Then I met with my mentor and we ate in a nice place, where special potatoes can be eaten. We had a great and funny lunch there and we also played a game, but I wasn’t lucky, even if I had a squirrel in my ‘team’.

The weekend’s biggest event was the ESN Olympics. Different teams of different universities from Warsaw played different sports. There were four disciplines: swimming, volleyball, futsal and basketball. I joined our team because I thought it would be a great fun. It was indeed a great fun. First because we practiced volleyball against professional players. Actually it wasn’t a practise because our team was beaten totally. We made points when the other team did something wrong. But our enthusiasm was the same at the day of the ESN Olympics. This event was held in the National Defence University which is in the other part of the Vistula. So it took a lot of time to get this place. There are many tanks next to the buildings and it’s a big university with a huge sports centre. When I looked through the other teams, I realized that our members are not really tall (especially me) and the group included 4 girls and 5 boys while the other teams had more boys and only two girls. However, we always started our matches optimistically. We were one of the best team in swimming, thanks to the Italian girl who had used to swim. After that we played volleyball, but I played only in the second game. We loosed both of the games, but we fought and didn’t give up at least. I wasn’t good, mostly I said ‘Sorry’ after I tried to do something with the ball. My first serve was also an unsuccessful attempt. It was really annoying because one boy from the other team said before the match: ‘We can easily win, because this group can’t serve’. So he was right. But not totally. Before my second serve, my Romanian teammate shouted me ‘Mit csinálsz?’ (What are you doing?) in Hungarian. He knows some expressions in Hungarian and he tells me them sometimes. I enjoy it, it’s really good to hear some Hungarian words here. So these words gave me strength and I decided that now I serve from down. And, and… it was good! Good enough to made a point for us. I don’t know what was happened, maybe the ‘enemy’ was surprised, because they made a mistake and we had a point. Though this point didn’t make any changes because the other team won the game, but I was proud of myself a little and proud of the team.

After that we went to eat lunch with a hope, that the other matches would be better for us. But we finished the lunch last and we started the basketball matches immediately. Poor boys played with full belly. And the game was hard for them because there was a tall boy, from the other team, who was very good. Our team wasn’t tall and good in basketball, but I love them and I liked when the boy from Holland enthused us and gave us advices how to play better. During the second match the four girls and one boy played. It was funny, that we, girls played against the tall and strong boys. So we ran a lot and had only a few points. I also made something surprising because I shot the ball through the basket. I didn’t expected that, but I was very happy. I made 2 point that was the one third of our total points. If I say only this, it sounds quite good. But we also lose this match. Nevertheless we ran a lot, it was good for our health, and I think it’s more important than victory.

Then we had a little break and the boys had time to being ready for futsal. Some girls from our Erasmus group arrived to cheer for us. I remembered again that this day was about enjoying sport and having fun together. The first futsal match ended with 2-2, but after I saw how tired the boys were. But we were very proud of them.

So, thanks to our results, we didn’t play semi-finals and finals. We, girls went home, it was a long journey and I started to lost my voice. I didn’t shout a lot (probably no one believes in that), but the next days were horrible for me. Only for my voice, but I don’t mind, I enjoyed the Olympics. And I think everyone from my team enjoyed that day. And that’s the most important thing. So, I end this post with the words of our Holland guy because he summarized well this day.
’We didn't win, but hey... What did 'Mr. Olympics' Pierre de Coubertin say about that? "The important thing in life is not the triumph but the struggle, the essential thing is not to have conquered but to have fought well." We did, guys, we did.’

Szeretett csapatom
My beloved team

Újabb mozgalmas hét telt el, és ezzel lassan véget is ért az első hónapom Varsóban. Szinte elszállt, elröppent, köszönhetően a sok színes programnak és sok újdonságnak. A héten moziban voltunk egyik nap, az Ida c. lengyel filmet néztük meg. A film most kapott Oscart a legjobb külföldi film kategóriában, bár sokak szerint nem olyan jó. Nekem tetszett, érdekes a történet is, ahogy az apácának készülő árva lány hirtelen kapcsolatba kerül a nagynénjével és az addig ismeretlen múltjával. Másnap páran lányok ültünk össze a koliban este beszélgetni, néhányan bulizni is elmentek utána. Aztán pénteken a mentorommal ebédeltem, ahol mindenféle finomsággal töltött krumplit lehet enni és még társasjátékot is játszottunk. És bár az én bábum volt a kis mókus, mégsem én nevettem a végén. Ez persze nem igaz, nagyon is sokat nevettünk.

A hétvége nagy eseménye azonban az Erasmus Olimpia volt, amelynek keretében a varsói egyetemek Erasmus hallgatói küzdöttek meg egymással. Összesen öt versenyszám volt: úszás, röplabda, kosárlabda, teremfoci. A röplabdába neveztem be, gondolván jó buli lesz egyet sportolni a többiekkel. Tényleg jó buli volt. Főleg azzal a kezdéssel, hogy a nagy nap előtt elmentünk gyakorolni egy suli tornatermébe, ahol profi (vagy legalábbis régóta játszó) röpisek ellen edzettünk. Az edzés nem jó szó, mivel a mi lelkes, de korántsem gyakorlott csapatunkat porig alázta a profi lengyel csapat. Bár nem számoltuk a pontokat, mégis akkor tudtunk csak szerválni, ha ők hibáztak és ez sajnos igaz maradt a további meccseinkre nézve is másnap az olimpián. Ez viszont nem törte le a lelkesedésünket, képesek voltunk kora hajnalban kelni szombaton, hogy kijussunk a város másik végébe, az olimpia helyszínére. A helyi TF-en tartottuk a sportnapot, de lehet inkább katonai akadémián, mivel az egész egyetem tele van tankokkal és egyenruhás férfiakkal is összefutottunk. A helyszínre érve feltűnt, hogy csak nálunk sok a lány (4) és kevés a fiú (5), valamint nem vagyunk olyan jó erőben és sok izommal, sok centivel megáldva, mint a többiek. Ennek ellenére mindig optimistán kezdtük meg az aktuális meccsünket. Az úszás sikerült a legjobban, köszönhetően annak, hogy az egyik lány közülünk évekig versenyszerűen úszott. Ezután következett a röpi, ahol az első game-et rögtön elvesztettük. Az első játszmában nem vettem részt, de a következőben benne voltam a keretben. Bár itt sem nyertünk és nem sok érdemem volt a játékmenetekben. Többnyire ’Sorry’-val fejeztem ki elnézésemet, hogy beleértem és próbáltam valamit kezdeni a labdával. Az első szervám is a hálóban kötött ki, a gyakorlás, bemelegítés alatt hallottam, az egyik fiú az ellenséges csapatból mondta a társának, hogy könnyen megvernek bennünket, mert nem tudunk szerválni. Igaza volt. De nem végig. Ugyanis a második szervám előtt a román csapattársam, odakiáltotta nekem, hogy ’Mit csinálsz?’ magyarul. Néhány kifejezést tud magyarul és időnként bedobja, én pedig örülök neki, mivel jó hallani másoktól a magyar szót. Szóval ez egy kis löketet adott és elhatároztam, hogy most nem felülről, hanem alulról fogok szerválni. És, és… átment. Méghozzá annyira, hogy a másik csapatot meglepte vagy nem tudom mi történt, de hibáztak és pontot szereztünk! Ennek ellenére ők is jól elgyepáltak bennünket.

Ezek után kissé reménykedve mentünk ebédelni, hátha a többi sportágban szerencsésebbek leszünk.

Azonban mivel utoljára végeztünk az evéssel, szinte azonnal kezdtük a kosárlabdát. Szegény fiúk, akik az első meccset játszották teli hassal futkároztak és próbáltak valamit tenni, hogy a magas srác ne dobjon folyton kosarat a másik csapatból. Eközben rájöttem, hogy a mi csapatunk, olyan igazi bölcsész csapat, alacsonyak, vékonyak, sok lánnyal megáldottak. A fiúk se voltak olyan magasak közöttünk és nem azok a „minden sportágban jók”, ennek ellenére nagyon kedvelem őket és bírom, ahogy a holland srác lelkesít bennünket és elmondja, hogy lehetnénk jobbak. Bár nem neveztem be a kosárlabdába, de az első meccs után a fiúk eléggé kifáradtak, így a következő mérkőzést a négy lány és egy fiú játszotta közülünk. Érdekes, de inkább vicces felállás volt a nálunk jóval erősebb és magasabb srácok ellen. Így aztán amikor ők labdát szereztek, szinte mindig pontot is szereztek, mi meg csak rohangáltunk fel-le és sokáig nem is ment be egyetlen kosárra dobásunk sem. Azonban csodák csodájára én voltam az, aki meghozta az áttörést. Hirtelen labdához jutottam és szabad út volt előttem, majd mikor a palánk közelébe értem rádobtam a labdát. Nem számítottam rá, hogy bemegy, de mégis megtörtént. Hatalmas örömöt éreztem és mintha a csapatnak is meghoztam volna a rég elvesztett lelkesedését. Ennek ellenére, mindösszesen 6 pontot szereztünk a 32 ellen, tehát a pontok 1/3-át nekem köszönhetjük. Ha csak ennyit mondanék, hogy az 1/3-a a pontoknak az enyém volt, egész jól hangzana. A vereségtől függetlenül egy jót mozogtunk és szerintem ez fontosabb, mint nyerni.

A kosárlabda után volt egy kis időnk fújni, a fiúknak pedig felkészülni a focira. Az Erasmus csapatunkból közben megérkezett pár lány, akik vállalták a bonyolult és hosszú utat és eljöttek szurkolni nekünk. Erről is eszembe jutott, hogy nem a győzelemért vagyunk itt, hanem azért, hogy jól érezzük magunkat, egy szép napot együtt töltsünk. Az első foci meccs igazán izgalmasra sikeredett, a fiúk kitettek magukért, 2-2 lett a végeredmény. Szerencsére ezután nem ők játszották a következő meccset, volt idejük pihenni. Azonban az utolsó játékban már látszott, hogy milyen fáradtak, viszont mi nagyon büszkék voltunk rájuk.

Csodás szereplésünk után már nem kellett döntőt vagy középdöntőt játszanunk, így egy kis pihenés, meccs nézés után a lányokkal elindultunk haza felé. Hosszú út volt és eléggé fáradtak voltunk, én pedig kezdtem berekedni. Annyit nem kiabáltam, de azért lelkesítettem a csapatomat. Hát, ha ennek az izgalmakkal és szép élményekkel teli napot a hangom bánta a végén, akkor sem bánom, mert ez az egyik legjobb nap volt Varsóban. És már amennyire a Facebook mérvadó lehet, akkor úgy láttam a többiek is hasonlóképpen gondolkodhatnak, érezhetnek, mert igen népszerű lett a közös fotónk. Soraimat a holland fiú fogalmazásával zárom (illetve a hangom elvesztésével, ugyanis másnapra igen érdekes rekedt hangom lett, míg végül már megszólalni is alig bírtam), mert jól összefoglalta, miről is szólt a napunk: „Nem győztünk, de.. Mit mondott Mr. Olimpia, Pierre, de Coubertin? ’Az életben nem a győzelem a fontos, hanem a küzdés, a lényeges nem az, hogy győztél, hanem hogy jól küzdöttél.’ Mi ezt tettük srácok, ezt bizony.”