Boldog Karácsonyt!

Rég írtam a blogra, de karácsony lévén egy pár sorral szeretnék kedveskedni.
És ígérem, hogy hamarosan egy hosszabb bejegyzésben térek vissza, addig is megosztom egy kedves élményemet adventtel, karácsonnyal kapcsolatban.

Még antióchiás időszakomból való a következő történet. A fiatalokból álló Szent Orsolya Antióchia közösség egyik évben karácsonyi műsort készített az idősek otthonában lakó néniknek, bácsiknak. A lelkes résztvevők közé tartozott a tesóm és én is. Mivel énekes és zenés produkciót szívesen átengedtük másoknak, ahhoz jobban értőknek, így maradt nekünk a vers és próza. Egy kedvenc megható történetet olvastam fel, öcsém pedig egy Ady verset mondott. Nagyon jól szaval, és akkor is nagyon szépen adta elő a művet. Épp egy kis hatás szünetet tartott volna, mikor felharsant a taps. Így esett, hogy nem tudta befejezni a verset, kivételesen a nézők is beleszóltak a műsor folyásába. Mi ott és még utána is jót derültünk a történteken, hogy testvéremet letapsolták a színpadról. Azonban a műsor jól sikerült, főleg a népszerű karácsonyi daloknak volt nagy sikerük, mert az idősek is beszálltak az éneklésbe, zengett a terem a Mennyből az angyaltól. Úgy látszik a régi dalokra még emlékeztek a nénik, bácsik, örömmel fújták a nótákat. Talán az elfeledett, vidám ünnepek jutottak eszükbe, talán egy dal erejéig újra otthon lehettek.
Minden esetre a tapsokból ítélve tetszett nekik a műsor, mi pedig egy kedves történettel lettünk gazdagabbak.

Áldott karácsonyt és boldog Új Évet kívánok!

Ady Endre:

Karácsony – Harang csendül...

I.

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumban

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszú sorba'

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza.

De jó volna tiszta szívből

– Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

Ez a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomorú útra.

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget.

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni…

Karácsonyi rege

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra.

Emlékezzünk az "emberekre az embertelenségben"!

Az elmúlt héten több hozzám közelálló dolognak, eseménynek is évfordulója volt. Természetesen nem azért érzem őket fontosnak, mert bármi közöm is lenne hozzájuk (nem vagyok én olyan öreg). Azonban közvetetten érintenek engem is és hatással vannak rám.

Kezdem az elsővel, ami nem más, mint a berlini fal lebontásának 25. évfordulója. Számomra akár közömbös dolog is lehetne, hiszen a magam 20 évével már a nem a Vasfüggöny árnyékába születtem. Azonban akár történelemnek tekintem akár nem, hazámra, népemre és családomra is hatással volt. Most nem a berlini falra gondolok közvetlenül, hanem arra a korra és a Vasfüggönyre. Mert úgy érzem a berlini fal az egyik jelképe annak a korszaknak, így igenis lényegesnek tartom, hogy gondoljak rá és arra, amit magában hordoz. Sopront és az ott lakókat különösen „érdekesen” érintette Európa ezen kettéosztottsága. Talán kicsit pátoszosan hangzik, de a Vasfüggöny beárnyékolta azt a várost, ami most utat nyit Nyugat felé. Természetesen akkoriban is utat nyitott, csak másként. Akkor a szabadságra is másként gondolhattak az emberek, és a családtól való messzeségét sem feltétlen kilométerekben számolták (szegény kelet-németek…). Családomban is voltak olyanok, akiknek külföldre kellett menniük. Érdekes, hogy mindkét szülőm felmenői között megtalálhatóak azok a bátor emberek, akik másokat segítettek át a határon. És aztán mindegyikük története tovább folytatódott még érdekesebb eseményekkel. Egyikőjük ült is ’56-ban, a másik pedig kimenekült Ausztriába éppen a bújtatások, határátlépések segítése miatt.  A Vasfüggöny későbbi, számomra jelentős története még a Fertő tóhoz kapcsolódik. Nehéz mai ésszel elgondolni, hogy ahová most bármikor se szó, se beszéd lebiciklizem, oda nem lehetett csak úgy lemenni, és visszajönni a városba sem volt mindig egyszerű. Főleg ha lezártak mindent egészen addig, amíg átvizsgálták a területet a határátlépők (vagy úszók) miatt. Így aztán, én nem bánom ezt a szabad határt és a szabadon átjárkálást. Nem bánom, hogy a külföldön élő rokonaimat nem úgy látom, hogy a határ mellett elrobogó vonatból integetünk egymásnak, vagy ha valaki a családból az éjjel egy kis ausztriai faluban reked, akkor valaki simán kimegy érte kocsival és nem kell félni, hogy börtönt kap érte, vagy esetleg ki tudja, mikor látja a másikat.

Időben vissza felé haladva a következő évfordulója Radnóti Miklósnak volt. 70 éve halt meg a kedvenc költőm. Életrajzából, annyit emelnék ki azon kívül, hogy „Erőltetett menetben” halt meg, Bor mellett, munkaszolgálatban, az a tény, hogy Sík Sándor költő és piarista szerzetes tanítványa volt. Valószínűleg ez köztudott, az már kevésbé, hogy Sík Sándor Piliscsabán, pontosabban Klotildligeten több nyarat is eltöltött, és szeretett ott lenni. Ez különösen tetszik, mivel amíg Piliscsabára jártam egyetemre én is ott laktam és nagyon beleszerettem abba a helybe. Valószínűleg találtunk volna valami közöset egymásban, ahogy Radnótival is. Aki olyan, érzelmes és mégis „közérthető” verset írt, mint a Nem tudhatom című mű, az az ember minden bizonnyal megértette volna mit jelent hazatérni mindig Sopronba, és hogy milyen szeretettel gondolok vissza Piliscsabára. Bár a régi irodalomórák messze szálltak (bár még mindig előttem van a hét oldalas tétel), Radnóti költészete örök. Úgy gondolom könnyen érthetőek a versei, habár nagyon komoly témák bukkannak fel. Elemzésekbe nem mennék bele, nem az én tisztem, lesznek majd rendes magyartanár ismerőseim, de azt hiszem a költő maradandót alkotott és hogy mást is idézzek „Ember volt az embertelenségben” és gyönyörű versekkel gazdagította a hitvesi költészetet. „Nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Ha már Sík Sándort emlegettem, egy neki írt művét teszem közzé itt:

TÖRT ELÉGIA

Sík Sándornak

1

Életem írtam kis bottal a porba

ott estefelé, hol két út összefutott.

Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás

szegények ritkás asztalán

és halálig mutatta magam:

államat fölkötő kendő takarta

kiserkedt szőrözetem végül

és oszlottam ott a selyem levegőben.

S az útontúli lejtőn gyenge bokorra

szállt a madár; csapdosva tartotta

a buktató ágon a súlyát

és elsiratott vékony fütyöléssel.

2

Most estébe fordult e sánta vasárnap

és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött

a polcokon s fiókjaim lukán

lidércként imbolyg a házkutatás riadalma

és apró fényekkel tétovázik:

villanjon-é, vagy várjon-e még?

Hát villanjon! riadalom legyen itt

körülöttem! életem emlékei közt

két férfi lóg két durva bitón

s apró hajakkal sodrott kötél

foszlik a súlyuk alatt.

S mint hegyi fák ágaiból

hajnalra kicsúszik az új ág,

úgy belőlem is vadgalambhangu

versekben csúszik ki érettük a sírás.

3

És mindennap újszülött borzalommal élek

s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is

gond íze járul s egyre vadabb bennem

a szomorúság.

De néha azért ő, ha azt hiszi

nem veszem észre, titkon hisz egy istent

és ahhoz imádkozik értem.

1933. július 30.

Az utolsó neves alkalom, amiről meg szeretnék emlékezni, nem mást, mint november 11-e. Azóta lett egy kedves nap számomra mióta kint voltam Londonban. Akkor tudtam meg, hogy ez a nap milyen fontos a briteknek, amerikaiaknak, sőt most már azt is tudom, hogy a lengyeleknek is! Ezen a napon ért véget az első világháború. Ekkor írták alá a békeszerződést; fontos dátum tehát több nemzetnek is. Az angolszászok Remembrance Day-nek nevezik, és más nemzetek is megemlékeznek ezen a napon a háborúban elesettekről. Lengyelországban pedig nemzeti ünnep van ilyenkor, ugyanis sok-sok év után végre szabadok lettek ekkor (kérdés, hogy meddig, de minden esetre nagyon fontos nekik ez a nap és meg is értem).  Piros pipacsot tűznek ki az angolok november 11-e környékén ruhájukra, sőt még a taxikra is. A jelkép egy vers révén terjedt el.

John McCrae írta a Flandria mezején című művet, amely a véres csatában elhunyt hősöknek állít emléket és a versben a csatamezőn, a katonák sírján nőnek a pipacsok.

Nagyon tetszik a vers, szép emléket állít az első világháborús katonáknak. Bár angolul jobban tetszik, kiteszem magyarul a verset, a képen pedig az eredeti szöveg is olvasható.

Flandria mezején

Flandria mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket;
s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben
nem hallod őket.
Mi vagyunk a halottak,
kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott
ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket
s most itt a vég,
Flandria mezején.
Viaskodjatok Ti az ellenséggel;
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni,
bár pipacsok nyílnak
Flandria mezején.
John McCrae, 1915.
(Fordította: Nika Géza)

(forrás: http://www.ng.hu/Civilizacio/2011/11/az_emlekezes_jelkepe_a_pipacs) 

Fontosnak gondolom, hogy emlékezzünk a „Nagy Háborúra” is. Ne csak Trianonra, mint ahogy mi, magyarok ezt tenni szoktuk- derült ki az egyik pszichológiai kutatásból. Sajnos sok ember vesztette életét, és nem szabad hagynunk,hogy ez megismétlődjön. Lest we forget! Nehogy elfelejtsük!- hangzik a „szlogen”. Mert amíg nem felejtünk, addig talán nem ismétlődik meg a világégés… És azt kívánom, hogy ott is rájöjjenek erre és békét teremtsenek, ahol most is háború van. 

Mert nincs értelme erőszakot alkalmazni, a másik lövészárokban is ugyanolyan emberek félnek, mint a miénkben. Ezt pedig nem szemlélteti jobban más, mint a következő videó, (alább megtekinthető) amit karácsonyi reklámnak szántak. Azonban több üzenet rejlik benne, és az az igazán szép a dologban, hogy megtörtént események alapján készítették a videót.

Valahol valóban felül tudtak emelkedni a nézeteltéréseken és „emberré válni az embertelenségben”.

http://www.youtube.com/watch?v=NWF2JBb1bvM&spfreload=10

Látogatás a cseheknél

Jó sorsomnak és szüleimnek köszönhetően az őszi szünetben eljutottam pár napra Prágába is. Ezek után, ha Varsó lesz az utolsó külföldi hely, ahová még eljuthatok, akkor is úgy fogom érezni, hogy valamit már láttam a világból. És egy életre elég témát kaptam, hogy miről írhatnék. Mert hát Krakkóról sem tudtam mindent leírni.

Három napra mentünk családommal Csehország fővárosába. Újabb országot hódítottunk meg, újabb érdekességeket tudhattam meg a világról. Ez alatt a pár nap alatt egy rendkívül hangulatos várost ismerhettem meg. Alig sétáltunk egy kicsit a belvárosban máris megérintett bennünket a hely atmoszférája. A házak gyönyörűek, magasak, fel vannak újítva, egészen különleges érzés közöttük sétálni. Az óvárosban sok a régi épület, melyek mindegyike valamilyen érdekességet rejt. A Főtéren is szép házak álldogálnak, de nem annyi kávézóval, mint Krakkóban. Egy óratoronnyal büszkélkedhetnek a prágaiak itt. Hatalmas az óraszerkezet és érdekessége, hogy megfelelő időközönként a torony fenti kisablakából, zeneszó mellett híres emberek, szentek néznek le a téren összesereglett emberekre. Az ablakokat pedig maga a Halál (egy csontváz) nyitja ki és rángatja. A mestert, aki az órát készítette, műve megalkotása után a derék prágaiak megvakították, nehogy készítsen egy másolatot. Az óra tényleg egy remekmű, de nem tudom, hogy a vakítás után mit szólt a készítő ahhoz, hogy évtizedek múlva is csodálni fogják az órát.

Az óratorony

A Főtér a Tyn templommal

A téren még áll egy szoborcsoport is, és a Tyn templom tornyai magasodnak az épületek fölé. Zegzugos utcákon át, újabb kedves épületeket láttunk, és egy étterembe a lelkes pincér (és egy-két magyar szavas tudására) invitálására beültünk. Szerintem mondanom sem kell, hogy rögtön rendeltünk sört. Hozzá pedig cseh gulyást, vagy inkább pörköltet ettünk knédlivel. Ebéd után aztán folytattuk utunkat a városban, a Károly-hidat vettük célba. A Moldva felett magasodik ez a híd, és Prága egyik jelképe. Két torony van a két végénél, és fekete szobrok kísérik végig a sétálókat. A szobrok szenteket ábrázolnak, és azt hiszem valamennyiről készült kép, tesómnak köszönhetően, de nem fogom mindet idetenni. A hídon csak gyalogos forgalom van, mindenféle árusok ácsorognak oldalt, sőt még a Bridge Band is játszik időnként. Ahogy pedig az ember végigsétál egyik oldalról a másikra gyönyörű kilátásban lesz része. Az egyik oldalon a vár, a Hradzsin látható, impozáns várfalával, nagy templomaival, a másik oldalon szintén a csodás templomok, tornyok integetnek; nem hiába hívják a várost az ezer torony városának. Még egy kis Eiffel torony is áll a városban.

Károly-híd

A Károly-híd hattyúkkal

Egy szobor a sok közül
Nepomuki Szent János

Élet a hídon

A hídról az út már a várba vezet, fel kell kapaszkodni kacskaringós utakon, vagy lépcsőkön, hogy elérjük az ott álló palotákat, utcákat, és egyéb érdekességeket. Illetve felérve, szép látvány tárul a szemünk elé. Még több tornyot láthatunk és megcsodálhatjuk a várost felülről. Beljebb érve eljutottunk az Arany utcácskába. Ez az utca arról híres, hogy apró házak állnak itt, és itt dolgoztak, éltek a várban lakók. Többek között Franz Kafka is élt itt. Az ő házában könyvesbolt működik, a folyó mellett van múzeum, ami az életét és műveit mutatja be. Egyébként az egész várost belengi Kafka és az ő borús, sötét és kilátástalan világa. Sok minden viseli a nevét, büszkék rá a prágaiak. Visszatérve a várra, a házakba be lehet kukkantani, be vannak rendezve és kis múzeumokként szolgálnak. Majd voltunk a börtönben is, ami a Daliborka nevet viseli. Első lakója után, aki egy főúr volt, majd bebörtönözték, ahol hegedűjátékával szórakoztatta az őröket és az odasereglett helyieket. A várban továbbsétálva elértük a Szent György Bazilikát, alias Jiri Bazilikát. Nagy nehezemre esett mire lefordítottam a Jiri Györgyre. (Családom azóta is ezen nevet.) A templom már a 10. században állt, kolostor is volt ott, és királyok temetkeztek oda. Szép hely, de a nap szakrális fénypontja mégsem ez volt. Hanem a mellette álló Szent Vitus katedrális. Gyönyörű gótikus épületről van szó. Hatalmas, több kisebb kápolnával és csodálatos üvegablakokkal díszített templom. Az egyik ablakon Alfons Mucha, híres szecessziós művész képei láthatóak. Mucha képek is ki vannak állítva Prágában, az ő neve, vagy képei is gyakran szembejöttek velünk itt-ott. A katedrálisban van eltemetve egyébként Nepomuki Szent János. Az épület előtt pedig a méltán világhírű Sárkányt ölő Szent György szobor áll, melyet Kolozsvári Márton és testvére György készített. Egy állami épület tornyosul vele szemben. A várban további hivatalok és múzeumok állnak, még több érdekességet rejtve. Ezek azonban most rejtve maradtak előttünk. Egy kis étterembe tértünk be valahol a Hradzsin alatti részen, ahol továbbra is csak sört ittunk. Méghozzá igazi, ismeretlen, helyi, szűretlen sört. Unitecka, vagy valami ilyesmi volt a neve. Csehország ugyebár a sörök hazája, ezért is kihagyhatatlan a sör, annak, aki Prágába látogat. A híresebbeket itthon is megtalálhatóak, pl. Kozel, Straropramen. A Staropramennek van gyára Prágában is egyébként.

Kilátás a városra

Arany utcácska

Szent Vitus Katedrális

Szent György szobor

Mucha üvegablak a katedrálisban

További utunk során megleltük azt a templomot, ahol a Prágai Kis Jézus szobrát őrzik. A szobrot nagy becsben tartják, és többféle ruhája van; öltöztetni lehet a megfelelő alkalmakra, megfelelő ruhával a szobrot. A karmelita templomban áll, sok arany díszítés között és  szerintem elveszik, tényleg elég kicsi, ahhoz képest, hogy majdnem fél méter magas.

Prágai Kis Jézus

Kilátás a Kafka múzeumból

A városban felfedeztük a zsidó negyedet is, és megismerkedtünk a Gólem történetével. Löw rabbi hozta létre ezt a szörnyet agyagból és keltette életre őt úgy, hogy egy varázsigével teli papírtekercset tett a szájába. Ha pedig azt kivette akkor, nem visszaváltozott agyagszoborrá a Gólem. A rabbit szolgálta a Gólem, egyszer azonban Löw rabbi nem vette ki a papírt a szájából és a Gólem elszabadult, pusztított. Mikor a rabbi ennek véget vetett, az óriás holtan esett össze, darabjai, a legenda szerint, a Régi-Új Zsinagóga padlásán hevernek. Több zsinagóga is található a negyedben, azonban a zsidók száma sajnos itt is kevesebb, mint a világháború előtti időkben.

Zsinagóga

A Vencel teret sem hagyhattuk ki rövid prágai látogatásunkból. A tér Csehország védőszentjének nevét viseli, és elég hosszan elnyúlik a városban. Az egyik végében pedig a Nemzeti Múzeum látható, ami este, kivilágítva nagyon szépen mutat. A Vencel-tér híres az itt zajlott tüntetéseiről. 1968-ban, majd 1989-ben is tüntettek itt a kommunista rendszer ellen. Épp évfordulójuk is volt, még rendőrautót is láttunk a téren, valószínűleg megemlékezhettek a ’89-es eseményekről.

Prágából tehát csupán egy kis szeletet láttunk, de nagyon tetszett és magával ragadott bennünket a város. Hiába volt hideg és a nap se sütött, mégis egy csodás helyet ismerhettünk meg. Feltűnő volt még, hogy azok a csehek, akikkel találkoztunk az utcákon, nem voltak elhízottak és nagyon jól öltöztek. Ezek után azt mondhatom, Prága belopta magát a szívembe, szívesen megyek vissza, ha lesz rá lehetőségem máskor is.

Éljen a cseh sör!

Egy a sok régi épület közül

Mucha "őrület"

Valaki fent ragadt 

A Kafka múzeum előtt
Csehországban állnak a férfiak :)

Kérdőív

Pszichológia szakos lévén több-kevesebb kutatást kell lefolytatnom tanulmányaim alatt. Mindjárt az első félévben végeztünk szaktársaimmal egy rövid vizsgálatot, amit aztán számos másik is követett. A BA képzésünk alatt 4 úgynevezett műhelymunkát kell megírnunk a pszichológia négy fő területéből: fejlődéslélektan, általános pszichológia, személyiséglélektan és szociálpszichológia.
Ezek a munkák aztán bekerülnek a diplomaportfóliónkba és az egyiket kell majd szakdolgozatként megvédeni utolsó év végén.
Jelenleg én is egy ilyet írok és végzem a kutatást; ezért szeretném itt is népszerűsíteni a kérdőívemet, mellyel bárki önkéntes és anonim módon tud hozzájárulni a diplomámhoz.

Minden egyes segítőnek előre is köszönöm az együtt működést!!

A kutatásom humorral, barátsággal és Facebook használattal kapcsolatos. 18 év fölötti résztvevőket és barátaikat várom a kérdőív kitöltéséhez. A kitöltés kb. 20-25 percet vezs igénybe.
A kérdőív itt érhető el:
https://docs.google.com/forms/d/1A2YjGBOxv2GTRcvgoNeE9Ucefv_DVKg9to_KtDtk_c8/viewform?usp=send_form

Október 23-a lapjára

"Angyal vidd meg a hírt az égből

Mindig új élet lesz a vérből."

/Márai Sándor: Mennyből az angyal/

A zarándokutak manapság megint kezdik virágkorukat élni. Lehet, ebbe az is belejátszik, hogy most nem elégtételül kapunk egy Szentföldi utat, hogy hazatérve végre feloldozzanak bennünket bűneink alól. Ám az is lehet, hogy nem kell rablótámadástól félni annyira, mint a középkorban.  És hát valljuk be, ez azért elég motiváló tud lenni. Szerencsénkre még csak külföldre sem kell mennünk ahhoz, hogy lelki élményekben legyen részünk egy-egy zarándokút során. Hazánkban gyönyörű helyek vannak, ahová még szebb utak vezetnek és már a zarándokút hálózatot is kezdik kiépíteni. Itt a Mária-útra gondolok, ami egészen Máriacelltől az erdélyi Csíksomlyóig húzódik. Természetesen rengeteg apró állomással rendelkezik az út, nem kell az egész távot teljesíteni, kisebb utak is tervezhetők. Családommal például hagyomány teremtés céljából már megtettünk egy-két kisebb távot, és örömmel jelenthetem a Csepreg Kőszeg túra  is hatalmas élmény. Emellett létezik egy úgy nevezett magyar Szent Jakab út is, a Santiago del Compostella-i El Camino mintájára. Azt hiszem az El Camino a leghíresebb külföldi út, persze csak a Szentföldi zarándoklat után, fantasztikus lehet ezt is megtenni.

Amiről most a következőkben szólni fogok, az az út nemcsak saját magunkért tesszük meg, hogy megtudjuk-e tenni a távot, felfedezni magunkat és Istent, hanem másokért is felajánljuk azt az utat, többről is szól tehát az út. Ez pedig az ’56-os út. Mely során emlékezünk az október 23-ai eseményekre és fiatalokra, bekapcsolódva ezzel a körforgásba, hirdetve a békét és egységet. Egy kis időre mi is egyek lehetünk azokkal a forradalmárokkal. Évek óta október 22-én éjjel fiatalok indulnak útra Csobánkáról hogy október 23-án reggelre Esztergomba, a bazilikába, Mindszenty bíboros sírjához érjenek. Ott pedig szentmisével zárják az utat. A túrát a Pázmány Bölcsészkarának lelkésze és A Remény Kis Emberei szervezet rendezi. Ők a Kárpátaljai gyerekeken segítenek, támogatják őket. Idén például a túrán adományokat is gyűjtöttek a kicsiknek, és értük ajánlották fel az utat. 

Tavaly vettem részt barátnőmmel a túrán, sajnos idén nem mentünk; de örülök, hogy mások voltak olyan bátrak és lelkesek, hogy megtették a távot, innét gratulálok nekik! Szóval, a csobánkai táborhelyről (ahol minden évben táboroztatnak hátrányos helyzetű gyerekeket) indultunk útnak, bár többünket Piliscsabáról kisbusszal vittek az atyáék a helyszínre. Nagyon meglepődtünk, mivel rengeteg ember gyülekezett ott. Ha nem együtt megyünk barátnőmmel, meg sem találjuk egymást, viszont egy kedves lány megtalált minket, vele tettük meg az utat. És ami még elképesztőbb volt, hogy egészen kisgyerekektől kezdve az idősebbekig mindenki készen állt egy felejthetetlen éjszakára. Aztán később kiderült több mint 400-an voltunk! Fantasztikus volt, hogy ennyi lelkes ember vállalkozott erre. 8 óra környékén a pap bevezető szavaival és imával keltünk útra. Az országút mentén elindult a menet, és természetesen hatalmas sorrá formálódtunk, nem lehetett látni elölről hogy hol a vége. A faluból kiérve hamarosan befordultunk az erdőbe, ahol már fel kellett kapcsolnunk zseblámpáinkat is. Voltak nagyon profi túrázók, akik fejlámpájukkal mindent jól láttak, csak bennünket vakítottak meg. Gyönyörű éjszakánk volt, csillagos éggel, fényes holddal. Szebb időt nem is tudtunk volna elképzelni, és szerencsénkre hideg sem volt, meg hát a tempós séta is fűtött bennünket. Klassz helyeken haladtunk végig, többnyire erdőben, mezőkön, réteken mentünk, kedvet kaptunk arra is, hogy világos nappal is bebarangoljuk a környéket. Az út során, több helyen is megálltunk; egy kis időre tábort ütött a tömeg. Lehetett teát és zsíros kenyeret kapni, mivel segítőkész emberek gondoskodtak rólunk mindenhol. A pihenőknél aztán az atya rövid elmélkedéseket is tartott, utána pedig újult erővel ismét felkerekedtünk. Ahogy haladtunk előre és mentünk a sűrű éjszakában és a még sűrűbb erdőkben, úgy fogyott erőnk, úgy kellett egyre jobban koncentrálnunk az útra. Már nemcsak könnyedén és vidáman beszélgettünk, hanem keményen másztunk hegyre fel, próbáltunk halvány lámpafényben nem megcsúszni a levelek alatt megbúvó köveken. Az álmosság szerencsére elkerült bennünket, de mikor egy újabb pihenő volt, örömmel rogytunk le a földre. Aztán persze további lelkesedéssel mentünk tovább, és feszegettük határainkat, és valahol a nehézségek közepette Isten is velünk jött, Ő jött velünk szembe. Számomra nagy élmény volt, hogy ilyen sokan vállalkoztunk az útra és a sötét ellenére is nagyon hangulatos volt a természet, szép vidékeken jártunk. Szép volt, ahogy egy völgybe ereszkedtünk lefelé és a szomszédos dombon halvány fények jelezték egy kisfalu ottlétét.

Ahogy közeledtünk Esztergomba már rátértünk a betonútra, ott könnyebb volt menetelni, viszont fogyott az erőnk. Lassan-lassan szétszakadozott a sereg, hamarosan mi is jó pár lépés távolságból követtük az előttünk haladókat. Hajnalodni kezdett és beértünk már a lakott helyre, azonban még eléggé a város széle volt. Ugyanis a házak nagy telkeken álltak, messze bent voltak a telken, nem sok látszódott belőlük, és egy nagyon-nagyon hosszú földúton verekedtük át magunkat. Már beszélgetni sem beszélgettünk, halkan baktattunk tovább, néha lábunkat fájlaltuk. A legrosszabb az volt, hogy kezdett monotonná válni az út, ugyanolyan környék, ugyanaz az út, időnként egy-egy villanyoszloppal tarkítva. Ráadásul azt sem tudtuk mikor lesz vége ennek a szakasznak, hol vannak a többiek, vajon nem maradtunk-e le a következő megállóról. Ám ilyesmiről szó sem volt. Mire világos lett, beértük a többieket, aztán minket is követtek még rengetegen. Végre elértük Esztergomot, innét már tudtuk, hogy nincs sok hátra; már a városban jártunk. Itt természetesen egy nagy pihenőt tartottunk, mindenki a járdán ült, feküdt, aludt. Vagyishogy nem mindenki. Valaki hozott hangszert és zenélt, míg mások körtáncot jártak rá. Mi pedig csak megdöbbenve lestünk, hogy van erre erejük. Majd a felkelő nappal, bevonultunk a városba, a bazilikához. Egyesek versenyt futottak a templomhoz. A bazilika lépcsői előtt gyülekeztünk, fáradtan, de boldogan ücsörögtünk. Ezt is megtettük! Sikerült! Túlléptük saját magunk határait, részesei lettünk valami fenségesnek. És felajánlásainkért is megküzdöttünk!

Végül az altemplomban, Mindszenty József bíboros sírjánál misén vettünk részt. Eléggé fáradt csapat hevert és imádkozott a templomban, de nem hiszem, hogy ezt bárki is felrótta volna nekünk. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy ott lehettem a nálam pontosan 121 évvel idősebb prímás sírjánál, és együtt imádkozhattam társaimmal. A bíboros példakép számomra, mivel 1956-ban, abban a nehéz helyzetben is kiállt a magyar szabadság és demokrácia mellett, továbbá nem hagyta magára a magyarokat és egyházát.

Ezek után, természetesen nagy lelki töltést kaptunk, és terveztük, hogy megyünk idén is, de ez most elmaradt. Így most itt emlékezem meg 1956-ról és a bátor fiatalokról, valamint a mai magyar hazánkról.  Isten áldja népünket!

A csapat egy része Esztergomban

Kezdőhangok egy új bloghoz

Melyben picit bővebben beszámolok az Erasmus ösztöndíjról mibenlétéről

Itt az idő, hogy itthonról is bejelentkezzek. Sok ismerőstől hallottam, hogy olvasta a krakkói blogot, ezúton köszönöm nekik! Egy kis erőt adott, hogy folytassam és talán volt is értelme elkezdeni. Szóval most folytatom a megkezdett utat, azzal a felelősséggel, hogy tényleg beleolvasnak az emberek. J

A krakkói blogon nem részleteztem milyen ösztöndíjjal is voltam kint; ezt most megteszem. Az Erasmus ösztöndíjat a legtöbb egyetemista, ha hallomásból is, de ismeri. Elég nagy lehetőség, hogy külföldre mehessünk a tanulmányaink alatt. Európa számos országába utazhatnak a diákok, de leginkább a saját egyetem kapcsolataitól függ, hogy hova juthat ki az ember. Többféle programot kínál az Erasmus. Ennek köszönhetem én is a szerencsémet. Ugyanis az egyik ezek közül és a legismertebb a tanulmányi ösztöndíj. Ennek keretében egy partner egyetemre mehet ki a lelkes diák félévre, évre tanulni. Nem kötelező szakos tárgyakat hallgatni kint, és lehet, hogy itthon nem is fogják elfogadni azokat, de szerintem mindenképpen megéri kimenni. Más egyetem, más szokások; új rendszert ismerhet meg az ember és mivel a külföldi diákoknak programokat szerveznek kint, sok más nemzetiségűvel is kapcsolatba kerülhet, aki kimegy. Ezt az ösztöndíjat az egyetem pályázatán keresztül lehet megnyerni; helyeket hirdetnek és lehet választani, hogy ki melyik országba szeretni menni (nem mindig van nagy választék). Szóval ez a jól ismert Erasmus, ez lesz a következő kalandom. J Varsóba megyek majd következő félévben; tanulni az egyik egyetemükre. És hogy miért éppen Lengyelország? Miért ne? Egyébként meg azt gondolom, Lengyelország választott magának. Visszatérve az ösztöndíjra, létezik egy olyan Erasmus program is, hogy szakmai gyakorlat. Itt a hallgató keres helyet más külföldi országban, ahová mehet dolgozni. Természetesen olyan szakról mehetünk csak, ahol kell valamilyen gyakorlat. Mint pl. pszichológián. A BA-s képzésünk alatt kell végeznünk gyakorlatot, aminek az lényege, hogy dolgozzunk emberek közelében, emberekkel. Ilyen lehet a táboroztatás, idősek otthonába való bejárás, vagy az óvodában való segédkezés. Igazándiból a szakmai szót el is hagyhatom, mert nem vagyok feljogosítva arra, hogy bármiféle pszichológusi dolgot végezzek még. Tehát így kerültem Krakkóba. Saját magamnak kellett keresni a munkahelyet és az ovi hirdetése kapóra jött. Ennél az ösztöndíjnál az egyetem csak a pénzt adta nekem, szállást is nekem kellett megoldanom. Ezzel ellentétben a tanulmányi Erasmusnál általában a fogadó egyetem segít kollégiumot keresni, intézni a papírdolgokat. Ám egy másfajta élményt ad az embernek ez a program. Ezken kívül az Erasmus a tanároknak, önkénteseknek, és úgy tudom, nem diákoknak is kínál ösztöndíjakat, érdemes érdeklődni, körülnézni. Valamint más programok is vannak, melyek keretén belül ki lehet jutni külföldre. Csak észre kell venni a lehetőségeket. Szerintem érdemes valamiben részt venni, kicsit próbára tehetjük nyelvtudásunkat és saját magunkat is. J

És már megint elhúztam a sorokat. Pedig történtek velem érdekes dolgok továbbra is. Csak röviden: végre felköltöztem Budapestre, elkezdtem az egyetemi félévet én is, műhelymunkáimat is beindítottam (számítok majd kitöltőkre J) és a nagyon hiányolt barátnőimmel is tudtam már találkozni, beszélgetni, programokat csinálni. Pest is bemutatkozott a zajos, nyüzsgő, büdös, koszos, mégis varázslatos, szép, hatalmas oldalát bemutatva. Leginkább a rejtett, apró dolgok tetszenek, egy-egy kis utca, díszes homlokzat, vagy a kivilágított Duna, budai vár. Meg természetesen az emberek. A legérdekesebb talán az volt eddig, amikor a hajléktalannak pénzt adtunk majd egy, azaz 1 darab paprikát vettünk neki. Hogy miért? Nem tudjuk; megkért bennünket, mi meg nem voltunk elég asszertívak így megvettük neki barátnőmmel. Ma sem értjük mire kellett neki, és miért nem tudta megvenni abból a pénzből, amit adtunk neki, de ha egy kicsit boldogabb lett, akkor az már jó. Egyébként elköszönéskor menőn összekoccintottuk öklünket. J Ezen kívül még sok kedves, rendes emberrel ismerkedtem meg, és a pesti éjszakától sem félek már annyira hisz szerencsésen túl éltem két bulit is.

Végül ars poeticával és blogcím magyarázattal zárnám a soraimat, melyet az új blog felütésének is szánok. A héten kaptam barátnőmtől ezt az idézetet: „Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!” Mint kiderült, Saint-Exupéry imájának részlete (ajánlom elolvasásra, imádkozásra). Rendkívül találónak érzem ezt pár sort, szeretném megvalósítani mindezt az életemben és szeretnék ezekből az apró lépésekből átadni valamit az Olvasóknak. Így egy-egy apró bejegyzéssel fogok nemcsak hírt adni magamról, hanem számomra értékesnek, érdekesnek vélt dolgokról írni. Tehát továbbra is tervezek dolgokat megosztani magamról, a saját „vándorutam” egy-egy állomásáról fogok beszámolni (Varsót is ide tervezem), és szeretném kibontakoztatni írói vénámat is (már ha van ilyenem J, ha meg nincs legalább a fogalmazói készségemet szinten tartani), ezért aztán „regényes” lesz a blog.

E szavakkal köszöntök minden kedves Olvasót!