2014. november 20., csütörtök

Emlékezzünk az "emberekre az embertelenségben"!

Az elmúlt héten több hozzám közelálló dolognak, eseménynek is évfordulója volt. Természetesen nem azért érzem őket fontosnak, mert bármi közöm is lenne hozzájuk (nem vagyok én olyan öreg). Azonban közvetetten érintenek engem is és hatással vannak rám.

Kezdem az elsővel, ami nem más, mint a berlini fal lebontásának 25. évfordulója. Számomra akár közömbös dolog is lehetne, hiszen a magam 20 évével már a nem a Vasfüggöny árnyékába születtem. Azonban akár történelemnek tekintem akár nem, hazámra, népemre és családomra is hatással volt. Most nem a berlini falra gondolok közvetlenül, hanem arra a korra és a Vasfüggönyre. Mert úgy érzem a berlini fal az egyik jelképe annak a korszaknak, így igenis lényegesnek tartom, hogy gondoljak rá és arra, amit magában hordoz. Sopront és az ott lakókat különösen „érdekesen” érintette Európa ezen kettéosztottsága. Talán kicsit pátoszosan hangzik, de a Vasfüggöny beárnyékolta azt a várost, ami most utat nyit Nyugat felé. Természetesen akkoriban is utat nyitott, csak másként. Akkor a szabadságra is másként gondolhattak az emberek, és a családtól való messzeségét sem feltétlen kilométerekben számolták (szegény kelet-németek…). Családomban is voltak olyanok, akiknek külföldre kellett menniük. Érdekes, hogy mindkét szülőm felmenői között megtalálhatóak azok a bátor emberek, akik másokat segítettek át a határon. És aztán mindegyikük története tovább folytatódott még érdekesebb eseményekkel. Egyikőjük ült is ’56-ban, a másik pedig kimenekült Ausztriába éppen a bújtatások, határátlépések segítése miatt.  A Vasfüggöny későbbi, számomra jelentős története még a Fertő tóhoz kapcsolódik. Nehéz mai ésszel elgondolni, hogy ahová most bármikor se szó, se beszéd lebiciklizem, oda nem lehetett csak úgy lemenni, és visszajönni a városba sem volt mindig egyszerű. Főleg ha lezártak mindent egészen addig, amíg átvizsgálták a területet a határátlépők (vagy úszók) miatt. Így aztán, én nem bánom ezt a szabad határt és a szabadon átjárkálást. Nem bánom, hogy a külföldön élő rokonaimat nem úgy látom, hogy a határ mellett elrobogó vonatból integetünk egymásnak, vagy ha valaki a családból az éjjel egy kis ausztriai faluban reked, akkor valaki simán kimegy érte kocsival és nem kell félni, hogy börtönt kap érte, vagy esetleg ki tudja, mikor látja a másikat.
Berlini fal

Időben vissza felé haladva a következő évfordulója Radnóti Miklósnak volt. 70 éve halt meg a kedvenc költőm. Életrajzából, annyit emelnék ki azon kívül, hogy „Erőltetett menetben” halt meg, Bor mellett, munkaszolgálatban, az a tény, hogy Sík Sándor költő és piarista szerzetes tanítványa volt. Valószínűleg ez köztudott, az már kevésbé, hogy Sík Sándor Piliscsabán, pontosabban Klotildligeten több nyarat is eltöltött, és szeretett ott lenni. Ez különösen tetszik, mivel amíg Piliscsabára jártam egyetemre én is ott laktam és nagyon beleszerettem abba a helybe. Valószínűleg találtunk volna valami közöset egymásban, ahogy Radnótival is. Aki olyan, érzelmes és mégis „közérthető” verset írt, mint a Nem tudhatom című mű, az az ember minden bizonnyal megértette volna mit jelent hazatérni mindig Sopronba, és hogy milyen szeretettel gondolok vissza Piliscsabára. Bár a régi irodalomórák messze szálltak (bár még mindig előttem van a hét oldalas tétel), Radnóti költészete örök. Úgy gondolom könnyen érthetőek a versei, habár nagyon komoly témák bukkannak fel. Elemzésekbe nem mennék bele, nem az én tisztem, lesznek majd rendes magyartanár ismerőseim, de azt hiszem a költő maradandót alkotott és hogy mást is idézzek „Ember volt az embertelenségben” és gyönyörű versekkel gazdagította a hitvesi költészetet. „Nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Ha már Sík Sándort emlegettem, egy neki írt művét teszem közzé itt:

TÖRT ELÉGIA
Sík Sándornak
1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
3
És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.
1933. július 30.


Az utolsó neves alkalom, amiről meg szeretnék emlékezni, nem mást, mint november 11-e. Azóta lett egy kedves nap számomra mióta kint voltam Londonban. Akkor tudtam meg, hogy ez a nap milyen fontos a briteknek, amerikaiaknak, sőt most már azt is tudom, hogy a lengyeleknek is! Ezen a napon ért véget az első világháború. Ekkor írták alá a békeszerződést; fontos dátum tehát több nemzetnek is. Az angolszászok Remembrance Day-nek nevezik, és más nemzetek is megemlékeznek ezen a napon a háborúban elesettekről. Lengyelországban pedig nemzeti ünnep van ilyenkor, ugyanis sok-sok év után végre szabadok lettek ekkor (kérdés, hogy meddig, de minden esetre nagyon fontos nekik ez a nap és meg is értem).  Piros pipacsot tűznek ki az angolok november 11-e környékén ruhájukra, sőt még a taxikra is. A jelkép egy vers révén terjedt el.

John McCrae írta a Flandria mezején című művet, amely a véres csatában elhunyt hősöknek állít emléket és a versben a csatamezőn, a katonák sírján nőnek a pipacsok.

Nagyon tetszik a vers, szép emléket állít az első világháborús katonáknak. Bár angolul jobban tetszik, kiteszem magyarul a verset, a képen pedig az eredeti szöveg is olvasható.



Flandria mezején

Flandria mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket;
s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben
nem hallod őket.
Mi vagyunk a halottak,
kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott
ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket
s most itt a vég,
Flandria mezején.
Viaskodjatok Ti az ellenséggel;
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni,
bár pipacsok nyílnak
Flandria mezején.
John McCrae, 1915.
(Fordította: Nika Géza)







Fontosnak gondolom, hogy emlékezzünk a „Nagy Háborúra” is. Ne csak Trianonra, mint ahogy mi, magyarok ezt tenni szoktuk- derült ki az egyik pszichológiai kutatásból. Sajnos sok ember vesztette életét, és nem szabad hagynunk,hogy ez megismétlődjön. Lest we forget! Nehogy elfelejtsük!- hangzik a „szlogen”. Mert amíg nem felejtünk, addig talán nem ismétlődik meg a világégés… És azt kívánom, hogy ott is rájöjjenek erre és békét teremtsenek, ahol most is háború van. 

Mert nincs értelme erőszakot alkalmazni, a másik lövészárokban is ugyanolyan emberek félnek, mint a miénkben. Ezt pedig nem szemlélteti jobban más, mint a következő videó, (alább megtekinthető) amit karácsonyi reklámnak szántak. Azonban több üzenet rejlik benne, és az az igazán szép a dologban, hogy megtörtént események alapján készítették a videót.

Valahol valóban felül tudtak emelkedni a nézeteltéréseken és „emberré válni az embertelenségben”.


2014. november 3., hétfő

Látogatás a cseheknél


Jó sorsomnak és szüleimnek köszönhetően az őszi szünetben eljutottam pár napra Prágába is. Ezek után, ha Varsó lesz az utolsó külföldi hely, ahová még eljuthatok, akkor is úgy fogom érezni, hogy valamit már láttam a világból. És egy életre elég témát kaptam, hogy miről írhatnék. Mert hát Krakkóról sem tudtam mindent leírni.
Három napra mentünk családommal Csehország fővárosába. Újabb országot hódítottunk meg, újabb érdekességeket tudhattam meg a világról. Ez alatt a pár nap alatt egy rendkívül hangulatos várost ismerhettem meg. Alig sétáltunk egy kicsit a belvárosban máris megérintett bennünket a hely atmoszférája. A házak gyönyörűek, magasak, fel vannak újítva, egészen különleges érzés közöttük sétálni. Az óvárosban sok a régi épület, melyek mindegyike valamilyen érdekességet rejt. A Főtéren is szép házak álldogálnak, de nem annyi kávézóval, mint Krakkóban. Egy óratoronnyal büszkélkedhetnek a prágaiak itt. Hatalmas az óraszerkezet és érdekessége, hogy megfelelő időközönként a torony fenti kisablakából, zeneszó mellett híres emberek, szentek néznek le a téren összesereglett emberekre. Az ablakokat pedig maga a Halál (egy csontváz) nyitja ki és rángatja. A mestert, aki az órát készítette, műve megalkotása után a derék prágaiak megvakították, nehogy készítsen egy másolatot. Az óra tényleg egy remekmű, de nem tudom, hogy a vakítás után mit szólt a készítő ahhoz, hogy évtizedek múlva is csodálni fogják az órát.

Az óratorony

A Főtér a Tyn templommal

A téren még áll egy szoborcsoport is, és a Tyn templom tornyai magasodnak az épületek fölé. Zegzugos utcákon át, újabb kedves épületeket láttunk, és egy étterembe a lelkes pincér (és egy-két magyar szavas tudására) invitálására beültünk. Szerintem mondanom sem kell, hogy rögtön rendeltünk sört. Hozzá pedig cseh gulyást, vagy inkább pörköltet ettünk knédlivel. Ebéd után aztán folytattuk utunkat a városban, a Károly-hidat vettük célba. A Moldva felett magasodik ez a híd, és Prága egyik jelképe. Két torony van a két végénél, és fekete szobrok kísérik végig a sétálókat. A szobrok szenteket ábrázolnak, és azt hiszem valamennyiről készült kép, tesómnak köszönhetően, de nem fogom mindet idetenni. A hídon csak gyalogos forgalom van, mindenféle árusok ácsorognak oldalt, sőt még a Bridge Band is játszik időnként. Ahogy pedig az ember végigsétál egyik oldalról a másikra gyönyörű kilátásban lesz része. Az egyik oldalon a vár, a Hradzsin látható, impozáns várfalával, nagy templomaival, a másik oldalon szintén a csodás templomok, tornyok integetnek; nem hiába hívják a várost az ezer torony városának. Még egy kis Eiffel torony is áll a városban.

Károly-híd

A Károly-híd hattyúkkal

Egy szobor a sok közül
Nepomuki Szent János

Élet a hídon

A hídról az út már a várba vezet, fel kell kapaszkodni kacskaringós utakon, vagy lépcsőkön, hogy elérjük az ott álló palotákat, utcákat, és egyéb érdekességeket. Illetve felérve, szép látvány tárul a szemünk elé. Még több tornyot láthatunk és megcsodálhatjuk a várost felülről. Beljebb érve eljutottunk az Arany utcácskába. Ez az utca arról híres, hogy apró házak állnak itt, és itt dolgoztak, éltek a várban lakók. Többek között Franz Kafka is élt itt. Az ő házában könyvesbolt működik, a folyó mellett van múzeum, ami az életét és műveit mutatja be. Egyébként az egész várost belengi Kafka és az ő borús, sötét és kilátástalan világa. Sok minden viseli a nevét, büszkék rá a prágaiak. Visszatérve a várra, a házakba be lehet kukkantani, be vannak rendezve és kis múzeumokként szolgálnak. Majd voltunk a börtönben is, ami a Daliborka nevet viseli. Első lakója után, aki egy főúr volt, majd bebörtönözték, ahol hegedűjátékával szórakoztatta az őröket és az odasereglett helyieket. A várban továbbsétálva elértük a Szent György Bazilikát, alias Jiri Bazilikát. Nagy nehezemre esett mire lefordítottam a Jiri Györgyre. (Családom azóta is ezen nevet.) A templom már a 10. században állt, kolostor is volt ott, és királyok temetkeztek oda. Szép hely, de a nap szakrális fénypontja mégsem ez volt. Hanem a mellette álló Szent Vitus katedrális. Gyönyörű gótikus épületről van szó. Hatalmas, több kisebb kápolnával és csodálatos üvegablakokkal díszített templom. Az egyik ablakon Alfons Mucha, híres szecessziós művész képei láthatóak. Mucha képek is ki vannak állítva Prágában, az ő neve, vagy képei is gyakran szembejöttek velünk itt-ott. A katedrálisban van eltemetve egyébként Nepomuki Szent János. Az épület előtt pedig a méltán világhírű Sárkányt ölő Szent György szobor áll, melyet Kolozsvári Márton és testvére György készített. Egy állami épület tornyosul vele szemben. A várban további hivatalok és múzeumok állnak, még több érdekességet rejtve. Ezek azonban most rejtve maradtak előttünk. Egy kis étterembe tértünk be valahol a Hradzsin alatti részen, ahol továbbra is csak sört ittunk. Méghozzá igazi, ismeretlen, helyi, szűretlen sört. Unitecka, vagy valami ilyesmi volt a neve. Csehország ugyebár a sörök hazája, ezért is kihagyhatatlan a sör, annak, aki Prágába látogat. A híresebbeket itthon is megtalálhatóak, pl. Kozel, Straropramen. A Staropramennek van gyára Prágában is egyébként.

Kilátás a városra

Arany utcácska

Szent Vitus Katedrális

Szent György szobor

Mucha üvegablak a katedrálisban

További utunk során megleltük azt a templomot, ahol a Prágai Kis Jézus szobrát őrzik. A szobrot nagy becsben tartják, és többféle ruhája van; öltöztetni lehet a megfelelő alkalmakra, megfelelő ruhával a szobrot. A karmelita templomban áll, sok arany díszítés között és  szerintem elveszik, tényleg elég kicsi, ahhoz képest, hogy majdnem fél méter magas.

Prágai Kis Jézus

Kilátás a Kafka múzeumból

A városban felfedeztük a zsidó negyedet is, és megismerkedtünk a Gólem történetével. Löw rabbi hozta létre ezt a szörnyet agyagból és keltette életre őt úgy, hogy egy varázsigével teli papírtekercset tett a szájába. Ha pedig azt kivette akkor, nem visszaváltozott agyagszoborrá a Gólem. A rabbit szolgálta a Gólem, egyszer azonban Löw rabbi nem vette ki a papírt a szájából és a Gólem elszabadult, pusztított. Mikor a rabbi ennek véget vetett, az óriás holtan esett össze, darabjai, a legenda szerint, a Régi-Új Zsinagóga padlásán hevernek. Több zsinagóga is található a negyedben, azonban a zsidók száma sajnos itt is kevesebb, mint a világháború előtti időkben.

Zsinagóga


A Vencel teret sem hagyhattuk ki rövid prágai látogatásunkból. A tér Csehország védőszentjének nevét viseli, és elég hosszan elnyúlik a városban. Az egyik végében pedig a Nemzeti Múzeum látható, ami este, kivilágítva nagyon szépen mutat. A Vencel-tér híres az itt zajlott tüntetéseiről. 1968-ban, majd 1989-ben is tüntettek itt a kommunista rendszer ellen. Épp évfordulójuk is volt, még rendőrautót is láttunk a téren, valószínűleg megemlékezhettek a ’89-es eseményekről.
Prágából tehát csupán egy kis szeletet láttunk, de nagyon tetszett és magával ragadott bennünket a város. Hiába volt hideg és a nap se sütött, mégis egy csodás helyet ismerhettünk meg. Feltűnő volt még, hogy azok a csehek, akikkel találkoztunk az utcákon, nem voltak elhízottak és nagyon jól öltöztek. Ezek után azt mondhatom, Prága belopta magát a szívembe, szívesen megyek vissza, ha lesz rá lehetőségem máskor is.

Éljen a cseh sör!

Egy a sok régi épület közül
Mucha "őrület"

Valaki fent ragadt 

A Kafka múzeum előtt
Csehországban állnak a férfiak :)