Nosztalgia

 Múlt héten az egyik barátnőm Lengyelországba látogatott (Kinga névvel ugyan hova máshova mehetne?), méghozzá Poznanba és Varsóba. Elég irigy voltam rá, de örültem, hogy ő is ott járhatott, ahol én olyan sok szép élményt éltem át. Míg ő lengyel barátaimnál járt, addig én fejben újra éltem az egy évvel ezelőtti történéseket és nosztalgiáztam. Természetesen gyakran előfordul, hogy Varsóra és az Erasmusra gondolok, és visszavágyom felejthetetlen félévem színhelyére és szereplői közé, de azért tudom, hogy most már nem ott van a helyem.

Viszont érdekes belegondolni, hogy tavaly ilyenkor hol voltam, kikkel és mit csináltam. Nem szoktam visszanézni a blogot, de szlovák barátnőmmel történő rövid üzenet váltás után belenézegettem egy-két posztba. És hálát kell adnom, amiért egy csodálatos Erasmus áll mögöttem, de emellett olyan barátok állnak mellettem, akikkel tartom a kapcsolatot és reményeink szerint még találkozunk is. Ugye? J

Lengyelország pedig örök szerelem marad, és úgy tűnik Ő is mindig megtalál engem. Legyen szó helyekről, történésekről, emberekről, mindegy is, a lengyel kötődés már az én kötődésem is. Nem tudom, hogy a lengyelek, a barátaim botlanak-e belém vagy én vonzom őket és akkor is rájuk találok, mikor nem kerestem őket. Ám lehet, hogy tudattalanul mindig keresem őket és nem véletlen, ha bármiféle lengyel vonatkozásba ütközöm.

Talán ez történhetett velem nem is egyszer. Most egy régebbi eseményt osztok meg, de akár a mai nap is lehetne, mivel ma újra átéltem például a gdanski kirándulást, hála szlovák ismerősömnek. A leírni kívánt napon viszont bolgár barátnőmtől érkezett képeslap, aztán sikerült üzenetet váltanom néhány külföldi baráttal. Végül, végigutaztam Budán és akkor rájöttem, mennyire nem ismerem a fővárosomat, ahol tanulok. Tucatszor elhagyott utcanevek és megállók, melyekről semmit sem tudok. Csak annyit, hogy egyszer élt emberek, eszmék nevét hirdetik dicsőn és azért van köztük egy pár lengyel vonatkozás is. Persze a Bem rakparton és szobron már meg sem lepődöm, ha velem szembe jön. Bem apó régi ismerősöm, na, jó azért annyira nem régi, de Varsóban a lakóhelyem a róla elnevezett kerületben, a Bemowoban volt és mellszobra előtt nap, mint nap tiszteleghettem. Nem csoda, ha itthon is elkísér, bárhová megyek és valljuk be, egy katona mindig jól jön a pesti éjszakában.

A katyni mártírok emlékműve, ami az "Erdőben elkövetett gyilkosság"
címet viseli (forrás: Google)

Az utazásomhoz visszatérve, hamarosan az amfiteátrum közeledett, de a Katinyi mártírok parkja nem mondott nekem túl sokat ekkor még (nézzük el nekem ezt a botlást, karácsony előtti időszakról beszélek, alig pár hónapja laktam még Budapesten). Szóval, csak egy picit kellett volna használnom az agyamat és a szép, magyarosan kiejtett, de lengyel név mögött mindjárt felismerhettem volna a bús lengyel történelmet. A katyni mészárlást. Az eltitkolt, a letagadott és mérhetetlen szomorú történetet. Mely kétszeresen fáj barátaimnak és mely még soká nem múló seb lesz a lengyel nemzetnek. De nekünk is, mert igen jól ismerjük a kegyetlenséget és a lengyel lélek sem más a magyarnál. Talán ez tart össze minket, és tartson is, de legyen még mellette más, amiért érdemes küzdenünk, és amiért barátoknak vallhatjuk egymást.

Akár lehet ez a Világifjúsági Találkozó, ami idén nyáron Krakkóban lesz, és úgy néz ki, én is ott leszek. Tehát Lengyelországot közel egy év után viszont láthatom, méghozzá kedvenc városomban újra bevehetem a Wawelt és visszatérhetek a Visztulához.

Emellett a bloghoz is igyekszem visszatérni, van némi lemaradásom, úgy érzem, olyan események, mint Szent Péter utódjával való találkozás helyet érdemel itt. 

Varázslótanonc éveim- A Roxfortról

Hol is tanulnak a pszichomókusok? Hol képződnek eme csodás lények? Hol szerzik gigantikus tudásukat és hol csöpögtetik beléjük az emberekkel való bánás felemelő tudományát?

 Természetesen nem máshol mint a varázsló egyetemeken és nem képződnek vagy tanulnak (ugyan már, azok földi halandók számára valók), hanem a bennük rejlő mágiát fejlesztik és tökéletesítik. Vagy az Erőt próbálják meg minél jobban érezni és használni, kinek mi tetszik. A viccet félretéve, persze mi is egyetemeken tanuljuk halálra magunkat, ahol vért izzadva és billentyűzetet illetve neurotranszmittereket nem kímélve válunk pszichológussá. Legtöbb egyetem bölcsészettudományi karán van a pszichológia képzés (ahogy a Pázmányon is, ahová járok), amit sokszor nem értek, mivel számos biológiai tárgy alapján (anatómai, élettan stb.) akár az orvosira is járhatnék, de a matekos tárgyak inkább (biostatisztika, SPSS) a természettudományos kart predesztinálják.

A Stephaneum híres épülete

A tárgyak ezen megosztottsága mellett még az is különösen zavaró volt gólyakoromban, hogy háromféle egyetemre kellett járnom, mivel háromféle helyen voltak óráink. Kezdtük kint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusán, a sokak által csak Roxfortnak nevezett helyen. Nem tréfa ez, mert aki látta már a campust, az elvarázsolódott a környezettől, A mesés pilisi erdő körül ölelte, mágikus Makovecz Imre tervezte épületek a Harry Potter világába repítettek. Gyönyörű parkban fekszik az egyetem, ahol eredetileg laktanya volt. Több épület együttese adja a campust és a nem szokványos nevű építmények, pl. Questura, Ambrosianum, bizony nem is szokványosan néznek ki.  A Stephaneum főépületéhez tartozik a szárnyas torony, vagy az éppen kiemelkedő épületrész, amit mi inkább úgy tekintünk, mint ami éppen összedől. Beletelt félévbe mire megjegyeztem, hogy mikor hol lesz órám, és ha a műszaki épületben volt órám, akkor előbb kellett volna felkelnem, hogy ne késsek el, mivel az a campus legvégében, szinte a Piliscsaba (vége) tábla után volt. Ám szerencsénkre később csökkent a használatban lévő épületek száma, mert vagy drága lehetett a fűtésszámla vagy éppen a hely vált életveszélyessé, így aztán egyszerűbb lett a tájékozódás.

A csabai campuson kívül hétfő esténként a SOTE-ra (Semmelweis Orvostudományi Egyetem) jártunk anatómiát hallgatni. Legalábbis én szó szerint hallgattam, ugyanis az elején a sok latin és orvosi mondat sortüze mellett nem is tudtam mit jegyzetelni (csak egy-két levadászott, ismeretlen szót, aminek otthon már semmi értelme nem volt), és emellett a késői, este hét órás előadás is nehezítette a helyzetemet, hiszen kinek volt kedve jegyzetelni és figyelni akkor már. Azt pedig soha nem felejtem el, hogy az előadás alatt mindig megállt az idő és a nagy szekrény felett lévő díszes óra képe mindörökké beleégett az emlékezetembe. Viszont ezt is túléltük, hogy aztán csütörtökönként a BME-re (Budapesti Műszaki Egyetem) ruccanhassunk ki egy kis délutáni általános pszichológiára. Ezt a tárgyat a műszakin hallgattuk, ahol nem voltak olyan kreatívak, hogy Szent Ambrusról, Katalinról és még sokan másokról nevezzenek el épületeket. Így eshetett meg, hogy a sok Q,R,S,X,Y,ZS épület közt bolyongva az első áltpszichó óránkat lekéstük. Persze nem az egész évfolyam volt ilyen szerencsés, ezért kis csapatom elmulasztotta a többieknek köszönhetően, már akik voltak olyan lúzerek, hogy megtalálták a helyes betűt és a hozzátartozó házat majd termet, szóval nekik köszönhetően elmulasztottuk a félév legérdekesebb óráját, a vizuális illúziókat. (Mert hát ha ők nem érnek be időben, akkor órát sincs kinek tartani és mi sem maradunk le róla...:) ) Utána már csak a szem és annak agyi pályáival foglalkoztunk, ganglionális dúcokban vesztünk el, hogy aztán az occipitális kéregben kössünk ki. Ezután az óra után az igazán szerencsések már hazautazhattak, míg mi a Neptun és a tárgyfelvétel vesztesei visszakullogtunk Piliscsabára, hogy másnap még egy órát végigszenvedjünk. A változatosság kedvéért ez már tényleg a Pázmányon volt, de a műszaki épületben, melyet Bolyhoska a kutya, Hagrid és a kidobott számítógépek őriztek.

Mindezen viszontagságos idők hamar elszálltak és gyakran az új budapesti épületünk sivársága és hideg ridegsége miatt visszasírom a Roxfortot, ahol annyi varázslatos kalandban volt részünk és itt nem csak a kilenc és feledig vágányról beszélek. Mármint a Budapest-Esztergom vasút építéséről. Ám ezek már más lapra tartoznak, és ha oly sok varázslatos tennivalóm közt belefér, akkor egyszer talán el is mesélem őket.

Bibliotheca

Anselmianum

Varázslótanonc éveim- A típusok

Az előző bejegyzés folytatásaként most következzenek a "Pszichológiát tanulok" válaszainak a típusai. Szerintem ezek már viccesebb sztorik. Ám ezek csak az én típusaim, biztos lehetne többféle felosztást is csinálni.

Forrás: http://perceptionvsfact.com/14zr

Az „én is azt akartam tanulni” típus

Főleg lányokkal találkoztam, akiket idesorolhatnék. Ők még gimnáziumban gondolkodtak rajta, hogy pszichológiát szeretnének tanulni, de a sok felvételi pont elrettente őket, nem érezték elég erősnek magukat a mágiához, nem volt meg az Erő bennük… Meg sem jelölték a szakot, de van, aki igen, és kicsit csalódott, mert nagy álma tört ketté. Végül ezek a személyek elmentek építészmérnöknek, mély tengerkutatónak, vagy matematikusnak tanulni.

„Az nagyon nehéz” típus

Ezt sokan hangoztatják és van benne igazság, hiszen statisztikában, anatómiában, neuroanatómiában, pszichiátriában, etológiában, filozófiában, Ószövetségben, Újszövetségben és még ráadásul pszichológiában is a toppon kell lenni. Viszont ez eléggé relatív, hogy mi nehéz. Nyilván nekem az orvosi, vagy biofizika nehezebb, ezért választottam inkább a pszichót. Vagy nem veszem elég komolyan?

Forrás:http://40.media.tumblr.com/1091072977a2d70672897e28dff5893d/tumblr_nsspezjh2w1rdro6uo1_500.jpg

 „Akikből meg fogok gazdagodni” típus

Leginkább ismerőseim, barátaim tartozhatnak ide. Gyakran elég idegesítő, ha egy normális, jó fej barát jön a következő dumákkal. „Pszichológus leszel? Akkor lesz kihez mennem”. „Majd te meggyógyítasz.” Igen, nyilván minden álmom, hogy a barátaim lelki problémáival foglalkozzam, és végleg elveszítsem a határt a barátok, magánélet és szakma között. Különben sem etikus közeli ismerőssel foglalkozni. Viszont, ha mindenki, aki ezt a mondatot már elmondta nekem, eljönne tényleg, akkor valóban meggazdagodnék.

„Akik összekevernek a pszichiáterrel” típus

„Aha, hát akkor te kórházban fogsz dolgozni.” „Mész a pszichiátriára.” Tulajdonképpen mehetnék oda is, de nem fogok gyógyszert felírni soha az életben és nem leszek orvos, ha esetleg doktorálok is netalán. Mert a kettő nem ugyanaz. Ideális esetben együttműködnek, kiegészítik egymást, de másra fókuszálnak.

Forrás:https://psychologyisgrowth.files.wordpress.com/2013/07/psychology-psychiatry-blog-version-no-para-minimal-text1.png

„Ugye nem dili doki lesz belőled!”típus

„Jaj, tényleg ez akarsz lenni? Az őrültekkel akarsz foglalkozni?” Szerintük a pszichológus kizárólag csak az őrültekkel, bolondokkal, beteg, pszichopata és abnormális emberekkel dolgozik. Persze, velük is, de nem CSAK velük. És aztán nem hülyülünk meg, ha végül mégis őrültekkel kezdünk el foglalkozni. Mert ez a másik félelmük az ebbe a csoportba sorolhatóknak. Hogy olyanokká válunk, mint a kezeltjeink. A végén mi is megbolondulunk és a betegink mellett kötünk ki. Lehet, miért is ne, de azért az, nem olyan gyakori; el kell, hogy keserítsek mindenkit.

Forrás:https://fatejacketx.wordpress.com/category/media/page/2/

„Az Orvosisok” típusa 

Orvosnak tanulnak, nyilván, és semmibe veszik a pszichológiát. Legalábbis lenézik, és nem tartják fontosnak. Egészen szórakoztató, és egyben zavaró is, amikor buli után hajnalban, a buszon, egy orvos srácnak azt kell ecseteled, mi a lélektan, ő meg csak jön a dívánnyal meg azzal, hogy ez hülyeség, hogy lehetne bármit is ilyen módszerekkel gyógyítani. Szóval ők csak a mindenható testben hisznek és gyógyszeres, műtéti és egyéb „normális” kezelésben. (Természetesen tisztelet a kivételnek és itt mutatkozik meg, mennyire általánosító a típus és mennyire nem a valóságot tükrözi. De tényleg (!) buli után ezzel jött, hogy mi a pszichoanalízis. És még csak nem is én tetszettem neki. Lehet, ezért kötött belém…)

„Hú, akkor mindent tudni fogsz rólam!” típus

„Akkor majd vigyáznom kell veled, mert belém fogsz látni, olvasni fogsz a gondolataimban.” Igen, ez a telitalálat. Mindent tudni fogok rólad és tényleg jobb, ha vigyázol, mert a végén még kecskebékává változtatlak ekkora sületlenség hallatán! Sajnos ezt a típust bírom a legnehezebben, mert szerintem ők valóban valamiféle mágikus képességeket társítanak a pszichológiának. Hogy majd a fejükbe fogok látni és minden komplexusuk a homlokukra lesz írva számomra. Ugyan már!

Forrás:https://www.pinterest.com/explore/psychology-student/

A „beavatottak” típusa

És végül vannak olyanok, akik elég sokat tudnak rólunk és a pszichológiáról, ők nem jönnek érdekes szemöldök ráncolásokkal vagy irigy tekintetekkel. Számukra nem varázslat a lélektan, nekik csak egy a többi más szakma közül. Épp ezért fogom most őket megátkozni…J