Nosztalgia

 Múlt héten az egyik barátnőm Lengyelországba látogatott (Kinga névvel ugyan hova máshova mehetne?), méghozzá Poznanba és Varsóba. Elég irigy voltam rá, de örültem, hogy ő is ott járhatott, ahol én olyan sok szép élményt éltem át. Míg ő lengyel barátaimnál járt, addig én fejben újra éltem az egy évvel ezelőtti történéseket és nosztalgiáztam. Természetesen gyakran előfordul, hogy Varsóra és az Erasmusra gondolok, és visszavágyom felejthetetlen félévem színhelyére és szereplői közé, de azért tudom, hogy most már nem ott van a helyem.

Viszont érdekes belegondolni, hogy tavaly ilyenkor hol voltam, kikkel és mit csináltam. Nem szoktam visszanézni a blogot, de szlovák barátnőmmel történő rövid üzenet váltás után belenézegettem egy-két posztba. És hálát kell adnom, amiért egy csodálatos Erasmus áll mögöttem, de emellett olyan barátok állnak mellettem, akikkel tartom a kapcsolatot és reményeink szerint még találkozunk is. Ugye? J

Lengyelország pedig örök szerelem marad, és úgy tűnik Ő is mindig megtalál engem. Legyen szó helyekről, történésekről, emberekről, mindegy is, a lengyel kötődés már az én kötődésem is. Nem tudom, hogy a lengyelek, a barátaim botlanak-e belém vagy én vonzom őket és akkor is rájuk találok, mikor nem kerestem őket. Ám lehet, hogy tudattalanul mindig keresem őket és nem véletlen, ha bármiféle lengyel vonatkozásba ütközöm.

Talán ez történhetett velem nem is egyszer. Most egy régebbi eseményt osztok meg, de akár a mai nap is lehetne, mivel ma újra átéltem például a gdanski kirándulást, hála szlovák ismerősömnek. A leírni kívánt napon viszont bolgár barátnőmtől érkezett képeslap, aztán sikerült üzenetet váltanom néhány külföldi baráttal. Végül, végigutaztam Budán és akkor rájöttem, mennyire nem ismerem a fővárosomat, ahol tanulok. Tucatszor elhagyott utcanevek és megállók, melyekről semmit sem tudok. Csak annyit, hogy egyszer élt emberek, eszmék nevét hirdetik dicsőn és azért van köztük egy pár lengyel vonatkozás is. Persze a Bem rakparton és szobron már meg sem lepődöm, ha velem szembe jön. Bem apó régi ismerősöm, na, jó azért annyira nem régi, de Varsóban a lakóhelyem a róla elnevezett kerületben, a Bemowoban volt és mellszobra előtt nap, mint nap tiszteleghettem. Nem csoda, ha itthon is elkísér, bárhová megyek és valljuk be, egy katona mindig jól jön a pesti éjszakában.

A katyni mártírok emlékműve, ami az "Erdőben elkövetett gyilkosság"
címet viseli (forrás: Google)

Az utazásomhoz visszatérve, hamarosan az amfiteátrum közeledett, de a Katinyi mártírok parkja nem mondott nekem túl sokat ekkor még (nézzük el nekem ezt a botlást, karácsony előtti időszakról beszélek, alig pár hónapja laktam még Budapesten). Szóval, csak egy picit kellett volna használnom az agyamat és a szép, magyarosan kiejtett, de lengyel név mögött mindjárt felismerhettem volna a bús lengyel történelmet. A katyni mészárlást. Az eltitkolt, a letagadott és mérhetetlen szomorú történetet. Mely kétszeresen fáj barátaimnak és mely még soká nem múló seb lesz a lengyel nemzetnek. De nekünk is, mert igen jól ismerjük a kegyetlenséget és a lengyel lélek sem más a magyarnál. Talán ez tart össze minket, és tartson is, de legyen még mellette más, amiért érdemes küzdenünk, és amiért barátoknak vallhatjuk egymást.

Akár lehet ez a Világifjúsági Találkozó, ami idén nyáron Krakkóban lesz, és úgy néz ki, én is ott leszek. Tehát Lengyelországot közel egy év után viszont láthatom, méghozzá kedvenc városomban újra bevehetem a Wawelt és visszatérhetek a Visztulához.

Emellett a bloghoz is igyekszem visszatérni, van némi lemaradásom, úgy érzem, olyan események, mint Szent Péter utódjával való találkozás helyet érdemel itt.