Emlékezzünk az "emberekre az embertelenségben"!

Az elmúlt héten több hozzám közelálló dolognak, eseménynek is évfordulója volt. Természetesen nem azért érzem őket fontosnak, mert bármi közöm is lenne hozzájuk (nem vagyok én olyan öreg). Azonban közvetetten érintenek engem is és hatással vannak rám.

Kezdem az elsővel, ami nem más, mint a berlini fal lebontásának 25. évfordulója. Számomra akár közömbös dolog is lehetne, hiszen a magam 20 évével már a nem a Vasfüggöny árnyékába születtem. Azonban akár történelemnek tekintem akár nem, hazámra, népemre és családomra is hatással volt. Most nem a berlini falra gondolok közvetlenül, hanem arra a korra és a Vasfüggönyre. Mert úgy érzem a berlini fal az egyik jelképe annak a korszaknak, így igenis lényegesnek tartom, hogy gondoljak rá és arra, amit magában hordoz. Sopront és az ott lakókat különösen „érdekesen” érintette Európa ezen kettéosztottsága. Talán kicsit pátoszosan hangzik, de a Vasfüggöny beárnyékolta azt a várost, ami most utat nyit Nyugat felé. Természetesen akkoriban is utat nyitott, csak másként. Akkor a szabadságra is másként gondolhattak az emberek, és a családtól való messzeségét sem feltétlen kilométerekben számolták (szegény kelet-németek…). Családomban is voltak olyanok, akiknek külföldre kellett menniük. Érdekes, hogy mindkét szülőm felmenői között megtalálhatóak azok a bátor emberek, akik másokat segítettek át a határon. És aztán mindegyikük története tovább folytatódott még érdekesebb eseményekkel. Egyikőjük ült is ’56-ban, a másik pedig kimenekült Ausztriába éppen a bújtatások, határátlépések segítése miatt.  A Vasfüggöny későbbi, számomra jelentős története még a Fertő tóhoz kapcsolódik. Nehéz mai ésszel elgondolni, hogy ahová most bármikor se szó, se beszéd lebiciklizem, oda nem lehetett csak úgy lemenni, és visszajönni a városba sem volt mindig egyszerű. Főleg ha lezártak mindent egészen addig, amíg átvizsgálták a területet a határátlépők (vagy úszók) miatt. Így aztán, én nem bánom ezt a szabad határt és a szabadon átjárkálást. Nem bánom, hogy a külföldön élő rokonaimat nem úgy látom, hogy a határ mellett elrobogó vonatból integetünk egymásnak, vagy ha valaki a családból az éjjel egy kis ausztriai faluban reked, akkor valaki simán kimegy érte kocsival és nem kell félni, hogy börtönt kap érte, vagy esetleg ki tudja, mikor látja a másikat.

Időben vissza felé haladva a következő évfordulója Radnóti Miklósnak volt. 70 éve halt meg a kedvenc költőm. Életrajzából, annyit emelnék ki azon kívül, hogy „Erőltetett menetben” halt meg, Bor mellett, munkaszolgálatban, az a tény, hogy Sík Sándor költő és piarista szerzetes tanítványa volt. Valószínűleg ez köztudott, az már kevésbé, hogy Sík Sándor Piliscsabán, pontosabban Klotildligeten több nyarat is eltöltött, és szeretett ott lenni. Ez különösen tetszik, mivel amíg Piliscsabára jártam egyetemre én is ott laktam és nagyon beleszerettem abba a helybe. Valószínűleg találtunk volna valami közöset egymásban, ahogy Radnótival is. Aki olyan, érzelmes és mégis „közérthető” verset írt, mint a Nem tudhatom című mű, az az ember minden bizonnyal megértette volna mit jelent hazatérni mindig Sopronba, és hogy milyen szeretettel gondolok vissza Piliscsabára. Bár a régi irodalomórák messze szálltak (bár még mindig előttem van a hét oldalas tétel), Radnóti költészete örök. Úgy gondolom könnyen érthetőek a versei, habár nagyon komoly témák bukkannak fel. Elemzésekbe nem mennék bele, nem az én tisztem, lesznek majd rendes magyartanár ismerőseim, de azt hiszem a költő maradandót alkotott és hogy mást is idézzek „Ember volt az embertelenségben” és gyönyörű versekkel gazdagította a hitvesi költészetet. „Nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Ha már Sík Sándort emlegettem, egy neki írt művét teszem közzé itt:

TÖRT ELÉGIA

Sík Sándornak

1

Életem írtam kis bottal a porba

ott estefelé, hol két út összefutott.

Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás

szegények ritkás asztalán

és halálig mutatta magam:

államat fölkötő kendő takarta

kiserkedt szőrözetem végül

és oszlottam ott a selyem levegőben.

S az útontúli lejtőn gyenge bokorra

szállt a madár; csapdosva tartotta

a buktató ágon a súlyát

és elsiratott vékony fütyöléssel.

2

Most estébe fordult e sánta vasárnap

és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött

a polcokon s fiókjaim lukán

lidércként imbolyg a házkutatás riadalma

és apró fényekkel tétovázik:

villanjon-é, vagy várjon-e még?

Hát villanjon! riadalom legyen itt

körülöttem! életem emlékei közt

két férfi lóg két durva bitón

s apró hajakkal sodrott kötél

foszlik a súlyuk alatt.

S mint hegyi fák ágaiból

hajnalra kicsúszik az új ág,

úgy belőlem is vadgalambhangu

versekben csúszik ki érettük a sírás.

3

És mindennap újszülött borzalommal élek

s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is

gond íze járul s egyre vadabb bennem

a szomorúság.

De néha azért ő, ha azt hiszi

nem veszem észre, titkon hisz egy istent

és ahhoz imádkozik értem.

1933. július 30.

Az utolsó neves alkalom, amiről meg szeretnék emlékezni, nem mást, mint november 11-e. Azóta lett egy kedves nap számomra mióta kint voltam Londonban. Akkor tudtam meg, hogy ez a nap milyen fontos a briteknek, amerikaiaknak, sőt most már azt is tudom, hogy a lengyeleknek is! Ezen a napon ért véget az első világháború. Ekkor írták alá a békeszerződést; fontos dátum tehát több nemzetnek is. Az angolszászok Remembrance Day-nek nevezik, és más nemzetek is megemlékeznek ezen a napon a háborúban elesettekről. Lengyelországban pedig nemzeti ünnep van ilyenkor, ugyanis sok-sok év után végre szabadok lettek ekkor (kérdés, hogy meddig, de minden esetre nagyon fontos nekik ez a nap és meg is értem).  Piros pipacsot tűznek ki az angolok november 11-e környékén ruhájukra, sőt még a taxikra is. A jelkép egy vers révén terjedt el.

John McCrae írta a Flandria mezején című művet, amely a véres csatában elhunyt hősöknek állít emléket és a versben a csatamezőn, a katonák sírján nőnek a pipacsok.

Nagyon tetszik a vers, szép emléket állít az első világháborús katonáknak. Bár angolul jobban tetszik, kiteszem magyarul a verset, a képen pedig az eredeti szöveg is olvasható.

Flandria mezején

Flandria mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket;
s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben
nem hallod őket.
Mi vagyunk a halottak,
kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott
ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket
s most itt a vég,
Flandria mezején.
Viaskodjatok Ti az ellenséggel;
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni,
bár pipacsok nyílnak
Flandria mezején.
John McCrae, 1915.
(Fordította: Nika Géza)

(forrás: http://www.ng.hu/Civilizacio/2011/11/az_emlekezes_jelkepe_a_pipacs) 

Fontosnak gondolom, hogy emlékezzünk a „Nagy Háborúra” is. Ne csak Trianonra, mint ahogy mi, magyarok ezt tenni szoktuk- derült ki az egyik pszichológiai kutatásból. Sajnos sok ember vesztette életét, és nem szabad hagynunk,hogy ez megismétlődjön. Lest we forget! Nehogy elfelejtsük!- hangzik a „szlogen”. Mert amíg nem felejtünk, addig talán nem ismétlődik meg a világégés… És azt kívánom, hogy ott is rájöjjenek erre és békét teremtsenek, ahol most is háború van. 

Mert nincs értelme erőszakot alkalmazni, a másik lövészárokban is ugyanolyan emberek félnek, mint a miénkben. Ezt pedig nem szemlélteti jobban más, mint a következő videó, (alább megtekinthető) amit karácsonyi reklámnak szántak. Azonban több üzenet rejlik benne, és az az igazán szép a dologban, hogy megtörtént események alapján készítették a videót.

Valahol valóban felül tudtak emelkedni a nézeteltéréseken és „emberré válni az embertelenségben”.

http://www.youtube.com/watch?v=NWF2JBb1bvM&spfreload=10