Regényes vándorutam: július 2015

Erasmus means something more to me than I imagined it before. More adventures, more friends and more changes. A big city became my new home and my friends here became my big family. I had a lot of experiences and I hope some of my skills have developed. Probably I’ve changed and I've changed in the right direction. J It’s sure, I have a better self-knowledge now. If you have all these new situations, which I had and you meet with many new people, you cannot escape from yourself. I do not want to pull the lines of the template text and writing about how great I felt myself and how amazing everything was and how much I will miss everyone (because I know only the pictures are the most exciting in my blog), but l need to close this semester as a closing chord. Not only as a blogger (almost 1 year writing) and both to write about my feelings and share my thoughts, but also to thank you for all that you gave me during the Erasmus. Thanks for God for the great gift - these experiences-, for the Poles for their kindness, for my friends for the adventures and for the time we spent together and for Warsaw to be unforgettable. Thank you! I’m not saying bye, because we hope a happy reunion and the adventures continue! J

Csütörtökön hazajöttem. Csak így egyszerűen. Elmúltak az utolsó napok is Varsóban, letelt az Erasmus. Ennél azért több történt, mind a lelkemben, mind körülöttem és nem olyan egyszerű ezt szavakba önteni. Mielőtt azonban befejezném a varsói Erasmusos posztokat, még leírom, hogyan is zajlottak az utolsó napjaim Lengyelországban.

Az utolsó lengyelországi hétvégémen megérkezett a családom és néhány nap alatt bejártuk a várost. Ők ízelítőt kaptak Varsóból, én pedig elbúcsúztam az ismerős és már otthonommá lett helyektől. Először az óvároshoz és a multimédia szökőkúthoz vittem el őket, másnap pedig a Łazienki parkba mentünk. Utoljára még egy Chopin koncertet is meghallgattam a gyönyörű parkban. A brit zongorista sokat késett és egyszer a konferanszié úgy kérte a türelmünket, hogy azt mondta, a művész már elhagyta a szállodát, de aztán megszakadt a kapcsolat vele. Mikor pedig megérkezett, elkezdtünk tapsolni. Egyébként később kitett magáért, gyönyörűen játszott. Aznap a parton rendeztünk az ESN-es és a még itt lévő Erasmusosokkal egy kis grillezést. Jól éreztük magunkat és a Visztula parton együtt töltött estéket biztos nem fogjuk elfelejteni. Ezt az egyet azért sem, mert az egyik srác térdig belesüppedt az iszapba, amikor a röplabdát akarta kihalászni a folyóból.

Hétfőn a lengyel katonai múzeum kültéri részét néztük meg a sok harci járművel, majd tradicionális ételeket ettünk ebédre és a városban barangoltunk. Estefelé a kollégium közeli parkban és edzőpályán voltunk, mikor egy lengyel hölgy megszólított bennünket magyarul. Tökéletesen beszélte a nyelvünket és én nagyon megdöbbentem, mert az egész félév alatt a Rékán és most a családomon kívül nem beszéltem senkivel magyarul. A hölgy rendkívül kedves volt, és ahogy beszélgettünk, meghívott bennünket egy teára magához. Nagyon sajnáltam, hogy nem mehettem én el (az Erasmusos barátaimmal volt találkozóm) és azt is, hogy nem előbb ismertem meg. Egy rendkívül okos és művelt nőről van ugyanis szó, aki sok évig Magyarországon élt és diplomataként dolgozott. Munkájáért a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét is megkapta. Mesélt néhány nagyon érdekes történetet a munkájáról és olyan személyekről, akiket ismer, és akikre a magyar ember felnéz. Mikor hallhat történetet az ember Jancsó Miklósról egy olyan lengyel hölgytől, aki most Magyarország ismeretet tanít a Petőfi Sándor Általános Iskolában, Varsóban? Mert, hogy a hölgyet még mindig szoros kapcsolatok fűzik hazánkhoz és a kisdiákoknak még a magyar himnuszt is megtanította. Számomra hatalmas élmény volt vele találkozni, kár hogy a félév utolsó napjaiban történt ez, de jobb, mintha soha. Innét is köszönöm neki a találkozást és, hogy megszólított bennünket, a családom részéről pedig a meghívását és kedvességét köszönöm!

Este még egy nagy, utolsó partit és búcsú bulit csaptunk a konyhámban. Sokat nevettünk, hosszan búcsúzkodtunk és aztán másnap többen hazautaztak. Szomorúak és boldogok is voltunk egyben. De az biztos, hogy nem felejtjük el egymást.

Másnap a családdal a Copernikus múzeumba, központba mentünk, ahol a sok érdekességtől alig bírtunk szabadulni. Délután Patrycjával fedeztük fel a vár mögötti kertet és a Zsigmond szobor alatt üldögéltünk még egy utolsót. Este Sarától búcsúztam el és egy romantikus erkélyi beszélgetés során már a melankóliám is múlni kezdett. Feltűnt egy-két inspiráló dolog is abban, hogy haza megyek és nemcsak a sajnálat volt, hogy el kell mennem.

Szerdán, utolsó varsói napomon a Technika múzeumban jártunk és az egyik Enigma gépet néztük meg, illetve a zsidó múzeumba látogattunk el. Éjjel a szobatársamnak segítettem átköltözni az új szobájába és teljesen egyedül aludtam a kis lakóhelyünkön, ahol eddig vidám élet folyt.

Csütörtökön a családommal aztán haza utaztunk és bár itthon nem sok változott, valami azért mégis. Amit legegyszerűbben így írhatnék le: Varsó, 5 hónap, barátok, utazás, kis tanulás, buli, szórakozás, sok program, kalandok és egy szóval: ERASMUS!

Mert az Erasmus számomra valami többet jelent, mint amit elképzeltem előtte. Több kalandot, több barátot és több változást adott. Új otthonom lett egy nagyváros és új, nagy családommá lettek az itt megismert barátaim. Rengeteg élményt és tapasztalatot szereztem és remélem néhány képességemet is fejlesztettem. Valószínűleg valamennyit változtam is és jó irányba. J

Az biztos, hogy egy nagy adag önismeretből kijutott; ha az ember ennyi új helyzetbe és új ember közelébe kerül, ezt nem kerülheti el. Nem szeretném húzni a sorokat a sablon szöveggel, hogy milyen jól éreztem magam és mennyire fog minden és mindenki hiányozni (mert úgysem olvassa el mindenki, a képek mindig izgalmasabbak lesznek), de egy záróakkorddal mindenképp le kell zárnom ezt a félévet. Nemcsak azért, hogy mint egy lassan igazi, 1 éves blogger kiírjam magamból az érzéseimet és megosszam a gondolataimat, hanem hogy megköszönjem mindazt, amit az Erasmus alatt kaptam. Istennek a nagy ajándékát, hogy ilyen élményekben lehetett részem, a lengyeleknek a kedvességét, az új barátaimnak a sok-sok kalandot és együtt töltött időt, Varsónak pedig a felejthetetlenségét. Köszönöm!

Nincs elköszönés, mert reméljük a boldog viszontlátást és a kaland folytatódik tovább! J

És végül néhány kép, ami kimaradt.